A gazdasági újságírás kissé már koptatott közhelye a „nincsen ingyenebéd” fogalma. A mondás arra utal, hogy minden, ami a fogyasztó számára túlzottan előnyösnek tűnik, ott buktatókra kell számítani (például a devizahitelezés ügyében). A szófordulat természetesen a politikai szféra bizonyos populista áramlataitól az ingyenes vírusirtó szoftverekig legtöbbször megállja a helyét. De mi a helyzet a „free hug"-gal, azaz az ingyen öleléssel?

Ugyanis ezzel a felirattal számtalan helyen találkoztam a MondoConon, a tavasz animés-képregényes évindító eseményén, amelyet 2017. április 22-23-án, egy csodás, napsütéses hétvégén rendeztek.

Mi április 22-én, szombaton látogattuk meg az eseményt Virággal, aki már régóta tagja ennek a szcénának, engem viszont mindig hidegen hagytak a hasonló dolgok. Pont ezért éreztem úgy, hogy ide el kell jönnöm. Egyrészt kíváncsi is voltam, mi az, amiért ennyi ember rajong, másrészt pedig így, kívülállóként jobban lehet látni, mi az, ami szokatlan, érdekes egy adott jelenségben, rá lehet látni esetleg más összefüggésekre is, melyeket a szcéna tagja nem venne észre.

Már a metrókocsiban is jó néhány furcsa, excentrikus öltözékben utazó utasra lettem figyelmes. Mivel az eseményt a Hungexpo területén rendezték, a Pillangó utcánál kellett leszállnom. A peronon viszont hirtelen megláttam, hogy a többi vagonból is kizárólag színes ruhás, parókás fiatal száll ki, egyedi, képregényfigurákra emlékeztető jelmezekkel.

Semék, yaoi-k

A mangák (japán képregény) anime (japánul: rajzfilm) szubkultúrájának ugyanis világszerte többmillió rajongója van. Ez a szcéna bonyolult, egymásra ható és egymásból táplálkozó művek tömegét jelenti, mélyen elkötelezett, és a témában elmélyült rajongókkal. A műfajt akár Japán kulturális nagyköveteként is jellemezhetjük: fiatalok számára tömegesen képes elköteleződést építeni a keleti szigetország és kultúrája iránt.

Virággal a megálló külső részén találkoztunk, és nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok idő a Hungexpóhoz eljutni. Nem tömött, de jól kivehető sor igyekezett a nemzetközi vásárközpont területe felé. Alighogy felragasztották a karszalagomat, egy vékony, barna hajú lányra lettem figyelmes, aki – a kezében tartott angol nyelvű tábla tanúsága szerint – keres valamit. Nem értettem a kifejezést, így Virág felvilágosított, hogy a „seme” kifejezés a meleg animék, a yaoi-k világából ered, és a meleg pár férfi szereppel bíró tagját jelöli. Ugyanakkor a yaoi-rajongók nem feltétlenül melegek, sőt, a kifejezést is használhatják más értelemben, de itt sajnos már elvesztettem a fonalat.

Ott van Yuri!

A tömegben végül megtaláltuk Virág barátnőjét, egy kedves, sötét hajú lányt, aki szintén legalább annyira rajongott az animékért. Míg elmajszoltam egy közepesen drága perecet, alkalmam nyílt, hogy körbenézzek. Maga a Mondocon a vásár több épületében is zajlott, ezek jobbára fantáziátlan kockaépületek voltak. Az oda igyekvő fiatalok viszont a lehető legfantáziadúsabb öltözékben pompáztak, sőt, mint Virág felvilágosított, sokuk személyesen, hónapok munkája árán készítette el a jelmezét. Életkor szempontjából viszont kissé egyhangú volt a tömeg: legtöbben, spontán becslésem szerint 15 és 21 év között voltak, és a kamaszkorúak alkották ennek a java részét. Voltak, akik csak befestették a hajukat, de sokan inkább lehetetlenül élénk színű parókát, és hatalmas jelmezeket vettek fel.

Hogy miért? Ha valaki beöltözik, általában a kedvenc szereplőjének öltözik be – és mivel egy anime-rajongó széleskörű ismeretekkel bír a japán rajzfilmek kultúrájában, általában be tudják azonosítani, kit szeretnének éppen megszemélyesíteni. Például Virágék néha felkiáltásokba törtek ki: „Ott van Yuri!” Először azt hittem, egy konkrét, létező személyről beszélnek, de rá kellett jönnöm: csupán egy anime szereplőjéről, akit többen is megszemélyesítettek a tömegben. Néhány csinos arcú, már-már valószerűtlenül vékony lány is elhaladt mellettünk, akiken a fűzőn kívül igen kevés ruhadarabot lehetett felfedezni – feltételezem, ilyen volt a szereplő öltözéke is, akit megformált. Ugyanakkor igen elkötelezett is lehetett a szcéna iránt, mivel önmagában a kint hagyott testrészekkel valamit egészen biztosan megkaphat: egy jó tüdő -és vesegyulladást. Most úgy hangozhatok, mint a saját nagymamám (pedig távol álljon tőlem minden prüdéria), de csáberő ide, csáberő oda, tizenöt fok ha volt aznap, nekem még dzsekiben sem volt melegem.

Ingyen ölelés, szabad szerelem?

Apropó csáberő. Száz emberből legalább három-négy „Free hug” feliratú táblával álldogált, vagy bóklászott. Be kell vallanom, ottlétem ideje alatt túl szégyellős voltam, hogy odamenjek valakihez, aki egy ilyen táblát tart. Sőt, volt, aki azt is odaírta: „legalább öt másodpercig!” Vajon miért? Ez valami verseny, hogy ki ölel meg több embert, vagy kit ölelnek meg többen, és ezzel a felirattal el lehet szipkázni a többiektől az ölelésre vágyakozókat? Esetleg simán csak nagyobb szüksége volt az ölelésre? Túl felszínesnek ítélte, ahogy a többiek megölelik egymást? Nem tudni. Mindenesetre egy tizenhétévesforma lány „free sex” táblával álldogált, de valószínűleg csak az irónia kedvéért. Egy csoport állta körbe, fényképezték, és a lány zavartan nevetgélt. Az irónia vajon miből adódott? Ha van free hug, akkor miért ne lehetne ingyen szeretkezni is? Bár amúgy...nem az lenne a természetes? Furcsa hely ez a képregényes-animés közeg, áthatja valami szexualitás, pedig az atmoszférán nem is érződik. Viszont felbukkan egészen indokolatlan helyeken, teljesen meghökkentő módon.

Amíg a perecemet majszolgattam, odajött hozzánk egy tömzsi, tizenhatnak kinéző, szemüveges fiú, free hug-táblával, és kérdezte tőlünk, adhat-e ölelést. Virág barátnője bólintott, és a fiú megölelte. Majd Virághoz is odament, tőle is megkérdezte, Virág is mondta, hogy igen, és őt is megölelte. Gondoltam, ezzel vége a dalnak, és a fiú lelép a színről – de nem! Odajött hozzám is, és – egy életem, egy halálom, végül is én is szeretek ölelgetni embereket – megöleltük egymást. Utána illedelmesen elköszönt, és soha többé nem láttam.

Tehát tulajdonképpen ez maga a csoda: van ingyenebéd?

Működő vulkán a kiállításon

Az egyik épületbe betérve kiderült számomra: a MondoCon nemcsak az anime-fanatikusok, hanem a lelkes szerepjátékosok mekkája is. Néhány fantasy szerepjáték rajongótábora is képviseltette magát a közönségben. Például a Gyűrűk Ura kiállítási standjánál egy stilizált vulkánt is találhattunk (én ennek a nevét sem tudtam, ugyanis Gyűrűk Urát sem olvastam, és nem is láttam). A vulkán ráadásul „működött” - de a működési elvét sem tudtam megfejteni. Aztán a számítógépes játékfüggők pultjához érve jöttem rá arra is, hogy ennek a kiállításnak minden része teljességgel kimaradt az eddigi életemből. Egy hangszóróból zene üvöltött furcsa nyelven: mint kiderült K-Pop, és a versenyzők előttük lévő képernyőn meghatározott módon versenyt lépkedtek-ugráltak a ritmusra. Árusok tömkelege kínálta plüss-portékáját, köztük a Virág által hőn kedvelt alpakát is.

Arra is láttam példát, hogy a távol-keleti kultúra nagyon közvetlenül hogyan profitál a jelenségből. Japán kalligráfiát lehetett kipróbálni az egyik standnál, majd egy japán társalgási formulákkal kapcsolatos, interaktív, feleletválasztós társasjátékot is láttam. Utána odamentünk Virág egyik interjúalanyához, aki a közeg ismert figurái közé tartozik: könyveket ír, és folyóiratot jelentet meg. A fiatal, szalmaszőke hajú srác készségesen hagyta, hogy fényképeket készítsünk vele.

Addig én már úgy éreztem, mindent láttam – ezután már csak egy másik épületet érintettünk, ahol is anime-videókból zenére összevágott rajongói klipeket, úgynevezett AMV-ket vetítettek. Hatalmas, sötét terem, a vásznon ferde szemű, stilizált fiatalok futnak, harcolnak, csókolóznak – de ez engem már nem tudott lekötni.

Szerző: Benesóczky László