A berlini fal ledöntése nem csak felszabadulást hozott fél Európa számára, hanem képregényeket is Magyarországra. Balogh Roland, a Magyar Nemzet kulturális újságírója ekkor általános iskolás volt, és miután ellepték az újságosokat a képregények a '90-es évek elején, rögvest beléjük is szeretett. Mi van a szuperhősök világán túl? Miért fontosak a posztapokalitpikus képregények? Mi változott a rendszerváltás utáni felvirágzást követően? Interjú.

Mikor kezdtél képregényeket gyűjteni?
Nem ma történt. Először 1990-ben találkoztam képregényekkel, amikor lepukkant a berlini fal, és megszűnt itt a nagy szocializmus, akkor pikk-pakk bejött pár szuperhősös képregény, elsősorban a Marvel Csodálatos Pókemberje, a Superman és a Batman. Illetve voltak kevésbé népszerű, de Magyarországon 90-91 körül relatíve népszerű cuccok, például a Transformers és a Robotzsaru. Először Transformers-képregényeket kezdtem el gyűjteni, megvan a teljes első évad, azt hiszem, 1991 tavaszán azzal kezdtem. Akkoriban általános iskolásként voltak rajzos projektjeink a haverokkal, és mindig robotos dolgokban utaztunk, amibe nyilván beillett a Transformers, így meg is kezdtem a gyűjtést.

Utána az igazán nagy szerelem egy félig-meddig underground dolog lett – a Robotzsaru. Ha jól emlékszem, ebből magyarul összesen tizenkét rész jelent meg. 1991-ben adták ki az első részt, ami gyakorlatilag a Robotzsaru film scriptje volt képregényben. Utána csináltak egy sorozatot, amit kiadtak magyarul, ebből nekem az összes megvan. Azt hiszem 1993-ban véget is ért ez a sztori.

Hol vásároltad meg akkor a képregényeket?
Újságárusnál. Akkoriban nagyon működött ez a konstrukció, a 90-es évek első felében volt egy nagy őrület, mindenki elkezdett képregényeket gyűjteni – főleg amreikaikat –, és szinte minden újságárusnál lehetett venni. Én például Hahotán és társain nőttem fel, és az első Marvel és DC cuccokkal úgy voltam, hogy fú, színes, amerikai meg minden.

Pontosan mi vonzott be ebbe a világba?
Szerettem a vizuális dolgokat, a rajzokat, szerettem volna rajzolni, de nem tudtam. Ezek pedig pöpecül meg voltak rajzolva, kifejezetten a Robotzsaru képi világa fogott meg. Ez a vizualitás vonzott be, és az is elkezdett érdekelni, hogy mi a mondanivaló.

 
A gyűjtemény apró része. Fotó: Balogh Roland

Kizárólag a szuperhősös képregények érdekeltek mindig?
Nem teljesen. Gyerekkoromban a nagy szuperhősök közül – Superman, Pókember, Fantasztikus négyes – engem egyik sem vonzott be igazán. A Transformers csak a robotok miatt tetszett, és a klasszikus szuperhősök közül talán Batmannel tudtam igazán azonosulni – a depis, lehúzós attitűdjével. A Robotzsaruban is azt bírtam, hogy ő sem klasszikus szuperhős, hanem inkább valamiféle jótevő egy nagyon elfajult, elembertelenedett, futurusztikus jövőben. Sosem rajongtam az igazi nagy, amerikai szuperhősökért, inkább a komorabb látványvilággal és mondanivalóval rendelkező képregényeket szerettem. A Fantasztikus négyesből is a Silver Surfer a kedvenc karakterem, aki egy sokat tépelődő figura.

Akkor kijelenthető, hogy a kevésbé konvencionális kiadványok vonzottak mindig is?
Pontosan! Én mindenben ezt szeretem. Zenében is, fociban is. Ha előremegyünk képregény-vonalon, az elmúlt tíz évben azokat a sorozatokra kattantam rá, amelyek kissé társadalomkritikus, poszt-apokaliptikus világot jelenítenek meg. Ezek általában nem népszerű képregények. Egy-két nagy, vagy a nem tömegkiadványokra talán jobban figyelő közepes, kisebb kiadó, olykor saját, szerzői kiadású munkák, leszámítva a The Walking Deadet, amit jóval a sorozat indulása előtt, 2004 körül kezdtem el olvasni.

Számomra pont a társadalomkritika, s az amögött megbúvó politika miatt jók a poszt-apokaliptikus történetek. Nem szuperhősökről van szó, hanem arról, hogy milyen lenne az élet, ha minden, ami körülöttünk van, megváltozna. Az zseniális dolog, ahogy az alkotók ezt vizuálisan megjelenítik. Cory Doctorow (kanadai-brit újságíró, emberi jogi aktivista, sci-fi szerző – a szerk.) 2007-ben írt egy Kistestvér c. könyvet, ami arról szól, hogy a kormány mindenkit lehallgat, megfigyel, a szeme előtt tart. Edward Snowden valószínűleg a Corey Doctorow könyvét olvasva jutott arra, hogy fel kéne fedni azt, hogy amiről Doctorow írt, az a valóság.

Két éve sikerült egy interjút készítenem vele, s akkor Doctorow mondott egy azóta a fejemben visszhangzó alapvetést: a tudományos fantasztikus alkotások alapjában véve arról szólnak, hogy kivetítik a jelen félelmeit egy lehetséges jövőbe. Ezek a poszt-apokaliptikus cuccokra, amiket én szeretek és vásárolok, teljesen illik a Doctorow-féle megállapítás. Azokat a sztorikat szeretem, amikor a jelenlegi társadalmi struktúrában meglévő parák egy zombiapokalipszis, egy világháború, egy UFO-invázió, vagy bármi hatására megváltozik, és azt mutatja be, erre hogyan reagál az emberiség.

Roland kedvenc mondata Brian Wood DMZ-sorozatából. Fotó: Balogh Roland

Ma hol vásárolod meg ezeket a kiadványokat?
Ez is megérne egy PhD-disszertációt. Ahogy a 90-es évek elején volt egy orbitális felfutása, ez az évtized végére totálisan lement nullába. Nálunk teljesen elsorvadt a képregény-kultúra, egy szűk szubkultúra része maradt csak. Az, hogy az Indexen van napirajza Szarvasnak, vagy Marabunak nálunk a Nemzetben, az kutyapötty. Az angolszász világban sokkal elterjedtebbek a karikatúrák és a képi ábrázolások, nálunk ez szinte teljesen megszűnt. Ezzel összhangban egy-két szuperhőst leszámítva a lapterjesztési hálózatba nem is került be másfajta tartalom. Néhány vintage boltot leszámítva nem tudok olyat, ahová bemész és tematikusan válogatsz képregények közül. Amikor Londonban jártunk nemrég egy képregényes boltban, az alsó szinten eltöltöttem egy órát, és szinte sírtam – minden ott volt, amit el tudsz képzelni, de nálunk sajnos ilyen nincs.

Jelen pillanatban az Amazonról vagy az eBayről szerzem be a külföldi képregényeimet. A magyar kiadványok után közben meg szó szerint vadászni kell, s olykor eldugott albérletek mélyén tudsz hozzájutni. Akadt olyan, hogy két srácnak a lakásában nagyjából a plafonig állt mindenféle képregény, és onnan kukázták ki, hogy miket rendeltem tőlük. Vicces, tragikomikus, de ilyen disztribúciós hálózat is létezik: albérletekbe, eldugott kecókba kell menned, ha magyar képregényt akarsz venni, miközben a külföldiek esetében a szakboltok is külföldről rendelik őket, és rárakják a maguk hasznát. Magyar képregényekhez amúgy a legkönnyebben találkozókon lehet hozzájutni.

Te jársz ilyen találkozókra?
Pont most vasárnap, május 14-én lesz a Dürer Kertben a 13. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál, s naná, hogy megyek, még cikket is írok róla.

A kezdetek óta rendszeres látogatójuk vagy?
Az egyetemen minden időmet a tanulásra, a szakirodalom olvasására szántam. A történelem és a régészet nagyon anyag- és olvasásigényes tudományok. Így akkor volt egy hiátus, vagy öt-hat év, komolyabban körülbelül nyolc éve tértem vissza a képregényekhez. Tudod, most már kicsit öregebb vagyok, van rá pénzem meg ilyenek.

A magyar alkotóktól jellemzően vásárokon, találkozókon lehet beszerezni a képregényeiket. Fotó: Balogh Roland

Nagyjából mennyi pénzt költöttél eddig képregényekre?
Haha, lecsapják a fejem, ha nekiállok itt számolni! No, de a lényeg, egy igazi fanatikus súlyos tíz-, százezreket is képes elkölteni. Amúgy úgy gyűjtöm őket, hogy kivárom, hogy egy-egy sorozatnak vagy az utolsó részét is kiadják (vagy már véget ért), vagy egy-egy nagyobb, több részt összefoglaló kötetben kiadják, és akkor rendelem meg. Így spórolsz a postaköltségen is, ha egyesével rendelném meg őket, akkor a gatyám rámenne a szállításra. Ha fanatikus vagy, és van rá kereted, baromi sokat el tudsz költeni, havonta száz dollár simán elmegy. S az egész picit olyan, mint a drog, mert minél többet olvasol, annál többet szeretnél!

Térjünk vissza a találkozókra. Rendszeresen látogatod ezeket?
Bevallom, részemről kevésbé. Először azért kezdtem el járni, hogy ott vegyem meg a kis példányszámú, akár szerzői kiadásban kijött magyar nyelvű képregényeket. Eleinte az alkotók kiültek a saját kis portékájukkal, amiből lehetett vásárolni. Nem vagyok benne semmilyen képregény-fórumban vagy közösségben. Amikor újságíró lettem és voltak lehetőségek, már próbálgattam egy-két fontosabb arcot elkapni, és a workshopok is elkezdtek érdekelni.

Ennek ellenére, még akár sajtó szinten is, de az látszik, nincs rá komoly felvevőkészség, nem csak olvasói, de szerkesztői oldalról sem, merthogy szubkultúra. Persze olykor-olykor elfér egy-egy cikk, de alapjában véve a műfajt a blogszférába száműzték, ám ott is kevés az alapos, tematikus tartalom – van a Képregényblog, meg a 444-en a Geekz, de az se kifejezetten képregénnyel, hanem minden más, szubkulturális dologgal – így filmek, sorozatok, videójátékok – foglalkozik.

Mára közben eljutottunk oda, hogy a regényolvasás furcsa és idegen dolog lett a fiataloknak. Ha megnézed, ma mindenki Instán csüng, s képregényt olvasni, papírt a kézben fogni igazi művészet. Vagy harminc éve az általános iskolai tanáraink tökre kivoltak, hogy képregényezünk, merthogy „regényeket kellene olvasni”. Ma pedig már annak is örülnének, ha a gyerekek a kezükbe vennének olyan képregényes kiadványt, ami mondjuk Hunyadi János életét dolgozza fel.

Amúgy ebben közben az a legnagyobb csavar, hogy képregény ebbe a posztolásmániás, fényképzabáló, tizedmásodperces tartalomfogyasztó világba tökéletesen beilleszkedhetne, hiszen képekről van szó, de nálunk totálisan szubkultúraként működik.

Interjú: Balázs Konrád